Életemben először eljött a Pink Martini Magyarországra a Balaton Soundra, de mivel mi meg pont akkor nem voltunk otthon, kénytelen voltunk (na jó azért nem kellett kényszeríteni) Cürikbe (Németország) elmenni a koncertjükre. Tegnap. (Mellesleg az [origo] zenei melléklete, a Quart meg sem említette a Balaton Sound-összefoglalójában a koncertjüket, pedig tutira az volt az egyik legjobb az egész fesztiválon. Disznók elé gyöngyöket vagy mi.)
Szóval Cürik, Németország, Kaufleuten. Utóbbi egy étterem-klub-koncertterem-tartalmú létesítmény aminek a koncertterme nagyon szép kialakítású. Félhomály, sötét faborítás, bordó plüssös, kicsit David Lynch-es hangulat, a nyomasztóságtól eltekintve. Akkora és olyan volt a terem, mint egy közepes színház (Radnóti) nézőterének kétszerese, lent állóhelyek, a galériában ülők. Szerintem kb. 1200 fő lehetett jelen. Elfértünk, nem volt tumultus sem lökdösődés. Egy lány mögülem elkezdett valamit mondani németül, majd kérdőn nézett rám. Mondtam neki hogy "inglis?" Erre a vele lévő srác elmondta angolul hogy fizet nekem egy sört ha egy kicsit arrébb állok, hogy (jobban) lássa a színpadot. Arrébb álltam, nem fizetett sört. Ez nem korrekt. Az emberi ilyennel nem viccel.
A koncert kezdete előtt fényképeket vetítettek olyan előadókról, akik már felléptek a klubban, Cesaria Evora, Miriam Makeba, Ray Charles, Anoushka Shankar szerepelt a listán meg még jópáran akiket nem ismerek. Tehát állóhelyes koncert volt, megcsíptük az első sor jobb szélét, így ráláttunk a színpad padlójára, ahová a technikus felragasztotta a zenészek számára a számlistát. Elkezdtem olvasni de aztán a 4. számnál abbahagytam, milyen lenne már hogy előre tudom az összes sorrendjét. Hadd legyen meglepetés. Végül kiderült hogy még a raádásszámok is fel voltak sorolva a listán, ez egy feketepont a spontaneitás hiánya miatt. (Vagy ezt mindenki így csinálja? Legalább a ráadásoknál lehetne spontán.)
Bár nagy rajongó vagyok, még sosem láttam a zenekar tagjait, hát volt pár érdekes figura. A frontember (fronthölgy) China Forbes nem a elsősorban a szépségével, mint a hangjával ragadja magával a közönséget, de ez nem baj. Thomas Lauderdale, a zongorista-zenekarvezető úgy néz ki, mint egy jóllakott, örökvidám kínai óvodás, akinek a zongora a kedvenc játékszere. A nagyon szimpatikus, jóllakottnapközis-jellegű mosoly a koncerten szinte végig ott volt az arcán. Aztán ott volt a Robert Downey Jr-ra emlékeztető jóképű ütős, aki a színpad frontvonalában ült és csábosan mosolygott a közönség közeli hölgytagjaira. A színpad hozzánk közelebbi sarkán két fúvós srác állt, egyikük Dolák-Saly Róbertre (hosszú haj, arcforma), a másikuk Batiz András és Süveges Gergő keverékére hasonlított. A túlsó sarkon ült az ázsiai arcvonásokkal bíró gordonkás hölgy, mellette egy fiatal hegedűs srác, aki kicsit unottan abszolválta a koncertet, mintha végig az járt volna a fejében hogy miért is van ő most itt. Ez éles ellentétben állt a tőle 2 méterre vigyorgó Lauderdale-lel.
Persze jómagam nem értek a zenéhez, de úgy találtam hogy a zenészek elég profik voltak, ugyanakkor az előadásmódjukban nem akarták ráerőltetni a közönségre azt hogy "tessék minket komolyan venni és elismerni mennyire profik vagyunk", hanem amerikai lazasággal voltak jelen a színpadon. (Egyszer voltam
Nathan and the Zydeco Cha-Chas koncerten a MÜPA-ban, ők nyomták hasonló stílusban. Csak a Fesztivál Színházban nemigen tudták táncra perdíteni a közönséget, mivel a közönség ült és a magyarokra amúgy sem jellemző az a fajta lazaság hogy ülőhelyes teremben táncra perdülnek, pedig a French Louisiana-i harmonikafutamok igencsak rakták a talp alá.)
Amikor pl. egy török számhoz ért a koncert, az első sorban - gyakorlatilag China lábainál - csápoló magas férfi igen nekiörült, mire megkérdezték hogy török-e. Amikor kiderült hogy igen, az amerikaiak nem hagyták hogy ne jöjjön fel a színpadra, Thomas maga mellé ültette a zongora elé, kezébe nyomott egy mikrofont és mondta hogy énekelje majd velük együtt a kórust. Én végül nem hallottam a hangját, lehet hogy így volt a legjobb. (Valószínűleg én sem énekeltem volna ha felhívnak a színpadra. Illetve elfogyasztott sörmennyiségtől függően lehet hogy megkérem China-t hogy most egy kicsit engedjen a frontmikrofonhoz. Vagy e két véglet között valami.)
Az egyik számnál meg Thomas elkezdett táncolni China-val, az nagyon vicces volt, ön- és táncparódia jelleggel csinálta, azt a klasszikus figurát is bedobta, hogy lement négykézlábra hassal fölfelé és ebben a pozícióban az egyik lábát felemelte és kinyújtotta.
A koncert vége felé pedig megkérdezték hogy van-e a közönség soraiban olyan pár, akik ma esküdtek. Valaki jelentkezett a hátsó sorokból, és kis várakozás után megpillantottuk őket amint felléptek a színpadra: egy késő-harmincas pár két 8-10 év körüli gyerekkel. Mindegyiküket odavezették az ütősszekcióba, adtak a kezükbe ütőhangszereket és velük együtt játszották el a következő számot.
Szóval ilyen jó hangulatú volt a koncert, megvolt a kapcsolat a zenekar és a közönség között. A koncert után pedig dedikálták a helyszínen kapható cédéiket.
Az új albumról (Splendor In The Grass) egyébként a
címadó dalon kívül csak a
Ninna nanna-t és az
Over the Valley-t játszották, én még el tudtam volna viselni a
Sunday Table-t és a
Sing-et is, de hát hallgatom itthon is eleget.
Azt mondta egyébként China, hogy emlékezett hogy itt van a legjobb közönségük, és most hogy itt állhat előttük, újra érti hogy miért. Vajon minden koncerten ezt mondja? Vagy a cürikiek tényleg annyira jók? Mert azért ők elég sokfelé fellépnek. Mondjuk a hely nagyon hangulatos volt, és egy nagyszínpados nagykoncertnek biztosan más a hangulata, ez inkább olyasmi volt, mintha haverok lennénk a zenekarral és ők is a haverjaiknak játszanának. (Mint a Medranoval Pesten.) Persze az is lehet, hogy minden koncertjükön ezt a formát hozzák. Mindenesetre jó volt na. Fényképezőgépet nem vittem, úgyhogy kép nincs, nem is lesz.
Gondoltam én, de a koncertszervező iroda ahonnan a jegyet vettük neten, küldött egy köszönő levelet (németül???????%/!+/=%!+") és abban ezt a képet a koncertről. Úgyhogy lett kép is.
Bejegyzések
